Nyári napközis tábor a Domány tanyán
2018. július 2-6.
Az elmúlt század hatvanas-hetvenes éveiben a falusi ember az élelmiszer terén még gyakorlatilag önellátó volt: megtermelte a szükséges
zöldséget, gyümölcsöt, szárnyas baromfit, disznót, birkát nevelt, őszre feltöltötte a pincét, a kamrát, a padlást, később pedig a mélyhűtőt.
Alig egy évtized elég volt ahhoz, hogy mindez eltűnjön, s a házi kertet felváltsa a vetett pázsit, amit látványosan, önjáró
kaszálógépekkel nyírni lehet, a gyümölcsfák helyébe idegenből tujafák és díszcserjék kerültek, a háziállatokat pedig egzotikus kutyafajtákra cserélték,
amelyeket, ha szellő mozdul, divatos mellényekbe öltöztetnek, hogy fel ne fázzon szegény.
Az, hogy ezzel a nyugati divatmajmolással önként hagyjuk veszni a szüleink, nagyszüleink által évszázadokon keresztül szorgalommal és
hittel kiépített, ápolt hagyományt, már az eszünkbe se jut. Pedig az a nemzet, amely veszni hagyja a hagyományait, önmagát ítéli pusztulásra.
Szerencsére mindig akad közülünk néhány megszállott, aki a hagyomány átmentését, ápolását szívügyének tekinti, s kialakít egy kicsiny
szigetet, ahol nemzetünk múltja folyamatában marad fent, ahol nem lila a tehén.
Ilyen csodára találtak az idei napközis tábor gyerekei a Virt melletti Domány tanyán, ahol érintetlen környezetben találkozhattak az
állatokkal, s nem csak találkozhattak, hanem részeivé válhattak a mindennapjaiknak: etethették, itathatták, simogathatták őket. Lovas kocsiról szemlélhették
a tájat, megfigyelhettek minden részletet, mert nem százas tempóban suhantak el az erdők, ligetek mellett, hanem abban az Isten által teremtett rendben,
amelyben a Nap járása jelenti az idő múlását és nem a televíziós reklámok vibrálása.
Az egyik táborlakó gyerek így emlékszik vissza az eseményekre: "A tábor kezdetén megismerkedtem két jólelkű emberrel. Nimróddal és Sanyi
bácsival. Bevezettek a jurtába, ahol sok furcsa dolgot láttam. Megmutatták a régi ruhákat, a kelevészt, a karikást, a szablyát a kardot és az íjakat.
/…/ a második napon egy új sport lépett az életünkbe, mégpedig a méta. Mindannyiunknak nagyon tetszett ez a régi játék és sokat játszottuk. Különösen nagy
élmény volt a lovaglás, a kocsikázás, mert gyeplővel vezethettem a lovakat. Aztán meglátogattuk a természetvédelmi területet, életemben először láttam
gyurgyalagot. /…/ A búcsúzás idején nagyon fájt a szívem, talán ez volt életem legjobb tábora. Azzal köszöntünk el Nimródtól és a többiektől, hogy: jövőre,
ugyanitt!”
Az a visszatekintő útmutatás pedig, amit a gyerekek a tanya fenntartójának meséjéből kaptak, mindannyiukat elbűvölte, mert a rendhagyó
történelem órán nem csak azt tudták meg, hogy évszázadokkal ezelőtt hogyan élt a magyar nemzet, hanem lelkileg, érzelmileg is átélhették azt az időt,
amely a magyarság épülését jelentette.
A táborban részt vett gyerekek a Domány tanyán eltöltött idő minden pillanatához ragaszkodtak, szinte kivétel nélkül megkönnyezték azt
a pillanatot, amikor utoljára nézhettek vissza az édennek erre a megmaradt darabkájára.