Részlet a Tapolcai Általános Iskola igazgatójának, Bajner Imrének ünnepi beszédéből
Ez a marcelházi emlékjel is egy fából készült alkotás, egy fába álmodott egyszerű üzenet, mely emléket állít annak,
hogy egymásra talált a két település, két iskola diáksága, pedagóguskara, illetve a kísérők és vendégfogadók találták meg a közösen átélhető élmények
lehetőségét és fogják megtalálni a jövőben is. Reményeink szerint egy hosszú folyamatnak a kezdetén vagyunk, és ennek a hosszú folyamatnak az első két
évét tiszteli meg ez az oszlop. Az itt most Marcelházán felavatásra kerülő alkotás formájában, méretében csak áttételesen őrzi a honfoglalás korára
visszanyúló kopjafáknak az üzenettartalmát, üzenetértékét.
Kifejezi azt a kapcsolatot, ami a két település között szövődött, de mégis az újszerű megjelenési formáján túl, hiszen
nem klasszikus kopjafáról van szó, mégis hordozza az ősi magyar motívum kincs két nagyon fontos elemét.
A két település címerén túl egyben kezdi és egyben zárja ez a két ősi motívum a képi és szöveges üzenet kompozícióját.
A két ősi motívum egyike, amely már a honfoglalás előtti magyar kultúrában is fellelhető, a napkorong egy leegyszerűsített megjelenési változata, az emlékoszlop
ívmezejében. A másik, még ősibb magyar díszítő motívum, és egyben ősvallási motívum, az életfa leegyszerűsített változata nyúlik lentről fölfelé a magasba.
Kifejezve azt, hogy bár szétszakítottságban él nemzetünk a XX. század első harmada óta, de ennek az egyes ágai, az egyes szintjei a közös törzsből, az egykori
közös nagyhazából kiindulva, lágyan kiágazva, de felfelé mutatva, a nap felé nyújtózkodva megmutatja, hogy hiába a szétszakítottság, hiába került féltucatnyi
országhoz egykori közös hazánknak a területe, ettől függetlenül megtalálják egymást a magyarság tagjai.
Van mód egymásnak kezet nyújtani a XX. században keletkezett határon túl. Ezt a kéznyújtást fejezik ki ennek az életfácskáinak
a bimbóba szökött ágacskái szimbolizálva az egyes országrészeket. A legmagasabbra nyúló ága az egykori legészakibb országrészünk felé nyújtja ezt a szimbolikus
kézfogást, a felvidék irányába. Az életfa és a nap között az összeköttetés a két település egymásra találásának rövid, de egyben kifejező szövege és Wass Albert
sokatmondó és nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is visszhangzó sorai kötik össze olyan madzaggal, amely bízunk benne, hogy Tapolca és Marcelháza között elszakíthatatlan
lesz, nem csak két, tizenkét, ötvenkét, hanem kétszáz év múlva is.